Nyitóoldal | TILTÁS ÉS LEGALIZÁCIÓ KÖZÖTT: A HOLLAND DROGPOLITIKA
Csütörtök, 20 Szeptember 2018

TILTÁS ÉS LEGALIZÁCIÓ KÖZÖTT: A HOLLAND DROGPOLITIKA

TILTÁS ÉS LEGALIZÁCIÓ KÖZÖTT: A HOLLAND DROGPOLITIKA

A holland drogpolitikáról számos közhely, előítélet és tévedés tartja magát makacsul a közvéleményben. "Hollandiában minden drog legális", "Amszterdamban burjánzik a drogbűnözés", "A hollandok elvesztették a kontrollt a drogok felett" - csak hogy néhányat említsek. A másik oldalon persze van egy idealizáló kép is, mely Hollandiát olyan országként kezeli, ahol gyakorlatilag "megoldották" a kábítószerkérdést, ahol a drogfogyasztók száma csökken, ahol nincsen drogbűnözés stb. Kevés olyan publikáció jelent meg eddig magyar nyelven, mely tárgyilagosan és a szokásos sztereotípiáktól mentesen vizsgálja a kérdést. Ez az írás sem lesz részrehajlástól mentes, azonban a tárgyilagosság igényét mindenképpen szem előtt tartja.
A holland drogpolitika egy olyan jogfilozófiai szemléleten alapul, mely alapvetően tér el a világ legtöbb országában alkalmazott ideológiáktól. Ezt a szemléletet lehet "pragmatista" vagy "non-moralista" szemléletként aposztrofálni, s lényege az a megfigyelés, hogy a politikai állsápontoktól, hatósági tiltástól avagy engedélyezéstől függetlenül a drogok a társadalmi élet szerves részét alkották és fogják alkotni: a drogmentes világ amerikai eszméje illúzió. Drogfogyasztók mindig is voltak és mindig is lesznek.
Az állam feladata az, hogy felmérje az egyes drogoknak a társadalomra jelentett veszélyét és a potenciális ártalmakat, melyekhez használatuk vezethet. Ezeknek az ártalmaknak a minimalizálása lehet egy józanabb drogpolitika célkitűzése, nem a totális absztinencia és a fogyasztók számának nullára csökkentése.

A "drogmentes társadalomért" vívott morális sallangokkal és hangzatos, de kevésbé hatékony eszközökkel vívott keresztesháború helyett a hollandok jóval mundánabb célokat tűztek ki maguk elé, s ezt a legtöbbször a droghelyzet "de-eszkalizációjának" illetve "normalizációjának" nevezik.
A kulcsfogalom az ún. ártalomcsökkentő drogpolitika, melynek célja a drogok által kifejtett ártalmas hatások minimalizálása. Ennek a politikának csupán egyetlen láncszeme az a jogi lépés, melyet a holland drogpolitika kapcsán a legtöbbször emlegetnek, nevezetesen a könnyű drogok "legalizációja".

Azért áll idézőjelben ez a kifejezés, mivel Hollandiában a kender származékok sosem lettek "legalizálva", valójában csak a csekély mennyiségű kender termesztése, birtoklása és eladása lett dekriminalizálva. A holland ártalomcsökkentő drogpolitika más elemei ritkábban kerülnek szóba: a hatékony ifjúsági prevenciós és rehabilitációs programok, a metadon-program, a tűcsere-program és az ún. "szabad zónák" rendszere.

2. A holland drogpolitika kezdetei

Miért alakult másként a holland drogpolitika, mint a világ más országaiban?
Ennek megértéséhez szükségünk lesz egy történeti áttekintésre. Hollandia a 19. században a többi gyarmatosító országokkal együtt kivette részét a kábítószerkereskedelem jelentette tetemes haszonból. Ekkoriban azonban Európa országai még csak elsősorban kereskedtek a drogokkal, saját országaikban nem volt jelentős drogfogyasztás. Hollandiában a népi gyógyászatban használták a mákonytinktúrákat és az ópiumot, a kender és a kokacserje származékait szintúgy. A 19. század második felében ezeket már kereskedelmi forgalomba is hozták mint gyógyszereket. A használatuk azonban igen korlátozott volt.

Míg más országokban a nagy háborúk hozzájárultak a morfinizmus elterjedéséhez, addig a többnyire békében élő Hollandiában eleinte ez nem volt jellemző. A kábítószerkeskedelm a gyarmatokkal azonban hatalmas profitot hozott a kereskedőknek és az államnak is: 1834 és 1875 között 3,369 millió guldenes hasznot (kb. 2 millárd dollár), 1876 és 1915 között pedig 7,033 millió guldenes hasznot (kb. 3,5 milliárd dollár) könyvelhetett el a holland kincstár az ópiumkereskedelemből, mely az összes kincstári jövedelmek 10%-kát tette ki. A kokain kereskedelem szintén igen jövedelmező volt, mivel a holland üzletemberek felismerték, hogy a dél-amerikai kokacserjét kiválóan lehet termeszteni az indonéziai holland gyarmatokon is. A kokalevél termelés 1920-ban tetőződött 1700 tonnában. 1900-ban megalakult a Holland Kokain Gyár (Dutch Cocaine Factory) is, mely elvileg gyógyászati, gyakorlatilag azonban már rekreációs célból is termelt kokaintermékeket - ekkor még a világ többi részéhez hasonlóan legálisan. 1885-ben ugyan hoztak egy rendeletet, melyben az ópiumkereskedés limitjét 50 grammban határozták meg az orvosok és gyógyszerészek számára, azonban ez a rendelet nem vonatkozott a nagykereskedőkre.

A múlt század elején Amerikában már komoly gondokat jelentett a lakosság drogfogyasztása, míg Európában ezek a gondok még csak mérsékelten jelentkeztek. Ez is a magyarázata annak, hogy az USA már a kezdetektől a kábítószerellenes háború meghirdetői és zászlóvivői közé tartozott. 1909-ben az USA összehívta az első nemzetközi konferenciát a drogkereskedelem szabályozására, majd Hágában 1911-ben egy újabb konferencia ült össze ugyanebben a témában. Már itt kitűntek a felfogásbeli különbségek a holland és az amerikai megközelítés között, a hollandok ugyanis vonakodtak az amerikaiak által javasolt szigorú prohibicionista intézkedések elfogadásától. 1912-ben azonban megszületett a Hágai Ópium Konvenció (Hague Opium Convention), melynek 9. cikkelye kimondta, hogy az aláíró országokban az ópiumot ezután csak orvosok írhatják fel gyógyászati célból, egyéb forgalmazását és birtoklását pedig büntetni kell. Ez volt az első ilyen jellegű nemzetközi egyezmény.

3. A tiltás évtizedei

Az egyezmény nyomában a holland parlament 1919-ben elfogadta az ún. Ópium-törvényt, melynek értelmében betiltották az ópium nem gyógyászati célú használatát (1928-ban ezt módosították). Az üldözés azonban korántsem volt annyira szigorú, mint pl. az Egyesült Államokban. Ez megalapozta Hollandia "rossz hírnevét", mely a dealerek és fogyasztók enyhe büntetési tételei miatt terjedt el. Az üldözés csak 1930-tól vált intenzívebbé, mikor megalakult a rotterdami rendőrség kábítószer ügyosztálya. A törvény és a szigorítások azonban nem értek célt, az ópiumcsempészet továbbra is virágzott a fekete piacon. A fogyasztók Hollandiában egy jól körülhatárolható csoport voltak: a kínai közösség tagjai, akiknek 75%-ka ópiumot szívott saját negyedeiben, s ezt a hatóság legfeljebb pénzbüntetésekkel büntette. A vöröslámpás negyedekben ekkor kezdett népszerűvé válni a kokain használata a prostituáltak és klienseik között.

Ha nemzetközi kitekintést teszünk, azt kell mondanunk, hogy ugyanebben az időben ez a "lágy" drogpolitika nem volt holland sajátosság: Angilában például 1920 és 1950 között szintén lehetett receptre kapni ópiumot, a kábítószerügyeket pedig sokkal inkább az egészségügyi, mint a bűnüldöző hatóságok tartották kezükben. Ami a kenderfogyasztást illeti, a második világháború előtt csak spóradikus, szűk körű fogyasztásról beszélhetünk, főleg egyes bohém művészek körében. A háború után a swing zenei hullám elérte Hollandiát is, és ennek a zenének a rajongói gyakran marihuánát szívtak. Elsősorban a Németországban tartózkodó és Hollandiába átruccanó amerikai katonák voltak a holland kender fő vásárlói. A kender egészen 1953-ig legális volt Hollandiában, ekkor azonban a tiltott anyagok listájára került az Ópium-törvényben, 1955-ben pedig letartóztatták az első marihuánaárusokat.

Megalakult az amsterdami rendőrség kábítószerügyi alosztálya is, melyet amerikai segítséggel hoztak létre, ugyanis az USA "aggódott" saját katonáinak gyakori marihuánakirándulásai miatt. Az ötvenes években mindazonáltal a kábítószerfogyasztás nem érte el a holland társadalom számottevő rétegeit, csak egyes marginális csoportokat. Ez a helyzet a hatvanas években gyökeresen megváltozott. A "pszichedellikus forradalom", a beatkultúra, a hippimozgalom elérte Hollandiát is, és a fiatalok nagy tömegben fordultak szembe a szülők kultúrájával. Ennek a lázadásnak egy része volt a marihuánaszívás is, egyeseknél pedig a keményebb drogok fogyasztása. Új drogok jelentek meg a színen: először az amfetamin, majd 1965 után az LSD, 1972-ben pedig megérkezett az első komolyabb heroinszállítmány is.

A régi drogok terén is felborult a régi egyensúly: a kínai diaszpóra elszigeteltsége megszűnt, mivel egyes fiatalok a kínaiktól vettek ópiumot, és kínai bűncsoportok ezt ki is használták. A holland állam válasza azonban ezekre a problémákra alapvetően eltért a világ legtöbb országában bevezetett szisztémáktól. Hollandia nem a tiltás szigorításával, az üldőzés kiterjesztésével és drogellenes keresztes hadjárattal válaszolt, mint Amerika, ahol a fű ("gyilkos gyom") kérdés rasszista előítéletekkel volt terhelt, mivel annak használatát elsősorban a mexikóiakhoz és feketékhez kapcsolták és a fehér fiatalok elleni merényletnek nevezték.
Hollandiában a fű kérdése nem kapott ideológiai töltést, bár a hatvanas években szigorúan tiltó politika jellemezte az országot, ennek oka csupán a törvények betartása volt.

A holland társadalom ezenkívül sokkal pluralistább volt, mint a legtöbb nyugati országé. Ezt az úgynevezett "oszloposodott társadalmat" (pillarized society) egymás mellett élő különféle vallású, kultúrájú, ideológiájú csoportok kompromisszuma jellemezte. Ez a rendszer azonban a hatvanas években megingott és válságba került. Ebbe a helyzetbe robbant be a radikális ifjúsági mozgalom, mely nem marginalizálódott úgy, mint a világ más részein, hanem részben bekerült a politikai centrumba. A "provók" (Provo's), ahogyan az új ifjúsági (ellen)kultúra képviselőit nevezték, non-konformista életmódjukkal a hatóságok és a nyárspolgárok türelmét próbálgatták, happeningekkel hívták fel magukra a figyelmet. Központjuk Amszterdam volt. Ezek a fiatalok az egyetem befejezése után fontos pozíciókba kerültek és pozícióharcot folytattak a kereszténydemokrata-konzervatív elittel.

4. A bizottságok jelentései

1969 és 1970 között két bizottságot jelöltek ki Hollandiában a droghelyzet vizsgálatára, az egyik állami a másik civil kezdeményezésre jött létre. Ezeknek a bizottságoknak a jelentései valójában egyáltalán nem különböztek az ugyanebben az időben Angliában, Kanadában és az Egyesült Államokban létrehozott hasonló bizottságok riportjaitól (Comission of Inquiry into the Non-Medical Use of Drugs, 1972; National Comission on Marijuana and Drug Abbuse, 1973; Advisory Committee on Drug Dependence, 1968).

A különbség az volt, hogy Hollandiában a politikai elit és a törvényhozás figyelembe is vette a szakértői véleményeket és azoknak megfelelő politikai döntést hozott. 1969-ben Loek Hulsman, a büntetőjog professzora elnökletével megalakult az ún. Hulsman Bizottság, melyet a Mentális Egészség Intézet hozott létre. 14 tagja volt, akik között a szakterület legnevesebb mentorai foglaltak helyet: orvosok, társadalomkutatók, addiktológusok, jogászok, pedagógusok. A bizottság sokkal liberálisabb és radikálisabb következtetésekre jutott, mint az államilag hasonló céllal létrehozott ún. Baan Bizottság.

A Hulsman Bizottság jelentésében rámutatott arra, hogy a dohány sokkal nagyobb addiktív hatással rendelkezik, mint a kenderszármazékok, cáfolta az ún. kapudrog-elméletet is, mely szerint a kender fogyasztása keménydrogok használatára vezetne, mondván, hogy a kenderről más, veszélyesebb drogokra való áttérés egyik legfontosabb oka az, hogy a kender is szerepel az Opium Act-ben". Az eddigi szabályozást a bizottság "inadekvátnak és ebből kifolyólag veszélyesnek" nevezte, mely a droghelyzet további eszkalációját és a bűnözés növekedését vonja magával, mivel költséges, nem ellenőrzi kellőképpen a drogpiacot, a droghasználat okozta egészségügyi kockázatokat túlságosan megnöveli, fenntartja a szervezett bűnözést, aláássa az alkotmányosságot.
Ez a jelentés jóval radikálisabb volt, mint a Baan Bizottság riportja, mely 1970-re készült el és 1972-ben publikálták. Ez a jelentés nem megy bele filozófiai fejtegetésekbe a droghasználók alkotmányos jogairól, ehelyett két fő témát tárgyal meg. Először is azt a kérdést vitatja, hogy a fennálló nemzetközi egyezményekben törvényen kívül helyezett minden egyes drog esetében hatékony-e a szigorúan tiltó politika.

Másodszor pedig egy olyan integráns szociálpolitikai modellt vázolt fel, mely a társadalmi kontroll különféle intézkedésein alapul és a kriminalizálástól egészen a terápiáig, oktatásig terjed. A rendszer alapja az, hogy az egyes drogokat meg kell különböztetni az általuk jelentett kockázat szerint, így azokat a kemény drogokat, melyek "elfogadhatatlan kockázatot" jelentenek, nem lehet közös kategóriába helyezni a kenderrel. Következésképpen "a büntetőjogi rendszernek figyelmbe kell vennie a szociális drogpolitika általánosabb célkitűzéseit", és a drogpolitikának elsősorban a kockázatok megelőzése a célja.

Megállapítja, hogy "a drogok a társadalmi renddel összhangban történő használata lehetséges. Ez nem jelenti, hogy ennek nincsenek kockázatai, de ezek a kockázatok elfogadhatóak lehetnek." Ezért a bizottság szerint egyes drogok használata hatóságilag tolerálható (gondol itt elsősorban a kenderre).

Mind a Hulsman, mind a Baan Bizottság jelentése két lépcsős megkülönböztetésen alapul:
1. A kender megkülönböztetése a kemény drogoktól
2. A droghasználat megkülönböztetése a drogkereskedelemtől
A Baan Bizottság szerint a 250 grammon felüli kenderkereskedelemnek illegálisnak kell maradnia, de csak 1 évig terjedő szabadságvesztésben maximalizálja az emiatt kiszabható büntetést.

5. A dekriminalizációs törvény

1973-ban kedvező változások zajlottak le a holland politikai vezetésben: az eddig kormányzó centrum/konzervatív vezetés megbukott és a parlamenti választásokon a centrum/baloldali kormány jutott hatalomra (a szociáldemokraták és kereszténydemokraták koalíciója). 1975-ben az új kabinet a Baan Bizottság jelentése alapján konkrét törvényjavaslattal állt elő, melynek három eleme volt: 1, az amfetamin kereskedelme elleni szigorítások bevezetése; 2, a kenderszármazékok és a keménydrogok (ahogy a törvént fogalmaz, az "elfogathatatlan kockázatot" jelentő kábítószerek) kereskedelme közötti éles határvonal meghúzása; 3, a kender saját használatra történő használatát és birtoklását bűncselekményből szabálysértéssé minősítette vissza. Bár a törvényjavaslat sok szempontból kevésbé volt liberális, mint a Baan Bizottság jelentése, a parlamenti elfogadása mégsem ment teljesen símán.

A törvényjavaslatot, bár alapvetően büntetőjogi változtatást jelentett, az egészségügyi miniszter, Irene Vorrink terjesztette be 1976-ban a parlament elé. Ez is egy szimbolikus lépés volt a kormányzat részéről, mellyel azt jelezte, hogy a droghasználatot elsősorban egészségügyi és nem büntetőjogi kérdésnek tekinti. Bár egyes keresztény fundamentalisták és konzervatívok szenvedélyesen ellenezték a javaslatot, végül is azt a parlament kétharmados többséggel elfogadta. Magyar olvasók számára érdekes lehet, hogy a konzervatívok és a kereszténydemokraták nagy része is a törvény mellett szavazott. Sőt, egy kereszténydemokrata képviselőasszony még a szociáldemokratákat is felülmúlta beszédével, melyben az összes droghasználó dekriminalizációját javasolta. Még a törvényjavaslat ellenzői is elismerték, hogy a kábítószerfüggő személyek ellen nem a bűnüldözés eszközeivel kell fellépni. Ők elsősorban a kenderszármazékok dekriminalizációja ellen szólaltak fel, álláspontjukat azonban nem tudományos, hanem morális érvekkel támasztották alá, mondván, hogy bármiféle drog "támogatása" elítélendő. Joop Voogd szociáldemokrata képviselő erre azt felelte, hogy ő maga is tartott már a lakásában 5 grammnál kevesebb marihuánát, és nem tartja azt nagyobb bűnnek, mint az alkohol birtoklását.

A törvényjavaslatban a kormány az engedélyezett mennyiség határát 30 grammra tette, mely azon a számításon alapult, hogy egy átlagos használónak ez két hétre elegendő, belekalkulálva azt is, hogy "megoszthassa azt barátaival". Egyes kritikusok - valljuk be, jogosan, tekintve a holland kender kiváló minőségét - ezt túl soknak tartották két heti személyes használatra, és a marihuánadealereknek tett kedvezménynek minősítették. Az ellenvetéseket azonban a parlament elutasította. A parlament megvitatta még az ún. "házi dealerek" problémáját is, akik csekély mennyiségben kendert árusítanak. A kormány álláspontja szerint ebben a kérdésben a legfontosabb a piacok szétválasztása, mely a gyakorlatban azt jelenti, hogy a fiatalok anélkül is hozzájussanak a kenderhez, hogy más keményebb drogokkal kínálják meg őket. Ezért a törvény végrehajtásában a kis mennyiségben marihuánát árusító "házi dealereket" szintén dekriminalizálták feltéve, ha nem árulnak más drogokat és nem lépik át a 30 grammos limitet. Ez a döntés lett az alapja hosszú évekig a holland coffee shopok (marihuánát árusító kávéházak) és a hatóságok közötti kompromisszumnak.

Fontos, hogy a törvény megkülönbözteti egymástól a használót és a birtoklót is: a használat önmagában nem számít ugyanis bűncselekménynek, csak a birtoklás. Elméletileg egy hónapos börtön szabható ki 30 grammnál kevesebb kender birtoklása miatt, a gyakorlatban azonban ezt sosem hajtották végre. A heroin és kokain kereskedelme miatt azonban akár 12 éves börtönbüntetés is kiszabható, melyet súlyosbító körülmények esetén akár 16 évre is felemelhetnek. A keménydrogokkal kereskedő bűnözőket tehát ezután is szigorúan megbüntették.

A kormányzat azonban elvesztette a vitát számos más kérdésben, így például a Stock Exchange Reports című underground rádióprogram esetében, mely egy ifjúsági adás volt a kábítószerekről. Ez a műsor nyers őszinteséggel beszélt az egyes drogok hatásairól és ártalmairól, ezenkívül beszámolt a kenderszármazékok piaci árfolyamáról is, ezzel sokakban visszatetszést keltve. A műsorvezető - aki mellesleg az egészségügyi miniszter fia volt - nagy népszerűségre tett szert a holland fiatalok körében. A parlament ebben a kérdésben azonban hajthatatlan volt és a törvénymódosításhoz egy 3b rendelkezést csatoltak, mely megtiltotta az illegális anyagok "kereskedelmének vagy árusításának bármiféle nyilvános előmozdítását". Ez a gyakorlatban a kendertermékek reklámozásának megtiltását jelentette.
Az 1976-os Módosított Ópium Törvény mindazonáltal mérföldkő volt a holland és a nemzetközi drogpolitikában. A sikeres holland dekriminalizáció egyik titka az volt, hogy a téma nem lett átpolitizálva jobb és baloldal harcává, mely fakadt a holland kormánykoalíció sajátos jellegéből is. A kereszténydemokraták nem tették szakítópróbává a drogkérdést koalíciós partnerükkel, a szociáldemokratákkal szemben.

6. A Módosított Ópium Törvény végrehajtása

A törvény meghozatala után a Legfelsőbb Bíróság egy olyan utasítást adott ki, mely pontosan és a gyakorlati szintre lebontva rendelkezik annak végrehajtásáról. Eszerint a rendőrség számára elsőszámú feladat a keménydrogkereskedelem elleni küzdelem. A kenderrel kapcsolatosan az utasítás a nem-beavatkozást írja elő a rendőrség számára a csekély mennyiségű birtoklás és kereskedelem esetében. A helyi szinten ez egy háromoldalú egyeztetés útján ment végbe a bíró, a rendőrség és a polgármester között, akik megállapodtak a tolerancia kereteiről és mértékéről, tehát hogy hány és milyen coffee shop kap működési engedélyt. Az utasítás előírja, hogy bizonyos körülmények között a kenderárusítókat is üldözni kell, mégpedig:
- ha 18 (némely városban 16) éven aluliaknak történik az árusítás
- ha átlépik a mennyiségi limitet
- ha külföldieknek árulnak
- ha nyilvános botrányt vagy zavart okoznak
A holland drogtörvény és annak végrehajtása egy pszeudo-legális, sok szempontból ellentmondásos helyzetet idézett elő, melyet ha a következetesség nem is, de a célszerűség és a hatékonyság mindenképpen jellemez az évtizedes tapasztalatok alapján. A keménydrogok kereskedelme elleni rendőrségi fellépés egyik fontos eleme a beépített ügynökök alkalmazása, ezt a Legfelsőbb Bíróság 1979-ben szabályozta. Az ügynököknek nem szabad senkit bűncselekményre késztetniük, hacsaknem már előzőleg elhatározta az illető a bűncselekmény elkövetését. Az ügynök ezenkívül nem lehet holland rendőrtiszt, csak külföldi állampolgár. Elsőrorban amerikai DEA ügynököket alkalmaznak. A telefonlehallgatás Hollandiában csak a bűnüldözés és nem a bűnmegelőzés eszköze, de a rendőrség ezt az eszközt is széles körben alkalmazza a dealerek ellen. A polgároknak kötelességük a kábítószerkeskedelemről számrazó információk bejelentése, különben könnyen ők is a vádlottak padján találják magukat (ez történt egy taxisofőrrel, aki egy drogfutárt szállított Belgiumból Rotterdamba, és hiába állította, hogy nem tudott az utasnál lévő drogról). 1985 óta azokat a drogkereskedőket is büntetik, akik közvetlenül sosem kerülnek kapcsolatba a drogokkal, csak távolról intézik ügyleteiket.

Érdekes megjegyezni, hogy sok ellenkező híradással szemben a rendőrség számos kulcspozícióban dolgozó szakembere radikális dekriminalizációt és nem szigorítást irányoz elő a keménydrogok fogyasztóival szemben. Az utrechti rendőrfőkapitány például a legalizáció ügyének egyik ismert képviselője. Egy városi tanácsi képviselő egy drogügyi konferencián kijelentette, hogy a jelenlegi drogtörvény nem jó, mivel "rossz irányból próbálunk a drogok ellen harcolni". Az Igazságügyi Miniszter azt javasolta, hogy a droggal kapcsolatos ügyek ezután adminisztratív kihágásnak és ne bűnügyi eseteknek számítsanak. A Legfelsőbb Bíróság egyik tagja szerint a drogokkal szembeni büntetőjogi megközelítés ugyanolyan hirtelen fog egyszer majd leomlani, mint a berlini fal.

7. A keménydrogok Hollandiában

Egészen a hetvenes évek elejégi a keménydrogfogyasztás nem jelentett komoly problémát Hollandiában, azonban 1972 után az első komolyabb heroinszállítmányok megérkezése után ez a helyzet gyökeresen megváltozott a nemzetközi tendenciáknak megfelelően. Főleg a bevándorlók és etnikai kisebbségek között vált súlyossá a helyzet. A 80-as évek elején aztán két újabb probléma is jelentkezett: az AIDS, mely elsősorban az intravénás fecskendőkön és védekezés nélküli szexuális kapcsolatok útján terjedt a heroinisták között. A másik probléma volt a növekvő számú, drogfüggők által elkövetett kisebb-nagyobb bűncselekmény (elsősorban lopások, betörések), mely a holland polgárok biztonságérzetét ásta alá.

A 80-as években két párhuzamos kutatás is zajlott a keménydroghelyzet kapcsán (1985: Alkohol- és Drogpolitikai Jelentés; 1986: Drogpolitika Mozgásban). Ez utóbbi jelentés szerint a keménydrogok által okozott ártalmakat két csoporta lehet felosztani: 1, a drog által okozott elsődleges egészségügyi és pszichológiai ártalmak; 2, a drogfogyasztással járó másodlagos társadalmi ártalmak (pl. bűnözés, prostitúció stb.). Mivel az eddigi drogpolitika ezekre a kérdésekre nem tud hatékony választ nyújtani, ezért a tanulmány két szélsőséges, radikális lehetőséget vet fel: 1, a drogok legalizációja; 2, a függők kényszergyógykezelése. A két eshetőség vizsgálata során a jelentés megjegyzi, hogy az első esetben ugyan megszabadulnánk a droghasználat másodlagos következményeitől, azonban ez teljesen ellentmondana a Hollandia által aláírt nemzetközi egyezményeknek (pl. 1961-es ENSZ egyezmény). A második lehetőség pedig súlyosan károsítaná az alkotmányos jogokat, hiszen senkit nem lehet akarata ellenére gyógykezelésre kényszeríteni. A tanulmány szerint ezért egy köztes, kompromisszumos megoldásra van szükség, melyet "pragmatikus" drogpolitikának neveznek. Ez a drogpolitika reális, tárgyilagos, demisztifikált megközelítést várna el az egészségügyi hatóságoktól, célja a keménydrogok jelentette ártalmak minimalizációja a fogyasztóknál. A droghelyzet normalizációjára van szükség, nem eredménytelen akciókra a fogyasztók elrettentésére. Ezt a jelentést használta fel a holland kormány 1985-ös drogstratégiájának megalapozásában.

A holland drogbeteg-ellátási rendszere az egyik legfejlettebb a világon. Alapvetően négyféle intézményből áll:

1, Konzultációs központok (CAD). Ezek az államilag finanszírozott intézmények 16 fő ágazatra és 44 alágazatra vannak felosztva, 45 konzultációs irodával rendelkeznek az országban. Céljuk egyrészt a felvilágosítás a drogok ártalmaival kapcsolatban, tájékoztatás a kevésbé ártalmas droghasználati módozatokról. Ilyen például a heroinisták esetében az intravénás adagolás helyett más módok javasolása, mely területen Hollandia kedvező eredményeket ért el (Hollandiában az intravénás használók aránya 5-10%-kal alacsonyabb, mint az EU átlag). Ez nagyban hozzájárul a HIV-fertőzések visszaszorításához is, akárcsak az ún. tűcsereprogram, melynek során a hatóságok drogosok által alapított képviseleti csoportoknak (ún. junkie-unions) eladnak steril fecskendőket, akik aztán azt szétosztják a helyi drogfogyasztók között.

2, Metadon program. Számos nagyvárosban a heroinisták hozzájuthatnak metadonhoz, mely anélkül csökkenti az elvonási tüneteket, hogy a heroinhoz hasonló eufórikus élményt okozna, így lehetővé teszi a kvázi-normális életet drogfüggőknek. Hollandiában a heroinisták 40%-ka, kb. 60 városban 7000 ember részesül metadon kezelésben (Magyarországon ez az arány mindössze 1,5%).

3, Szociális-jóléti szolgáltatások. Léteznek olyan programok is, melyek a drogfogyasztók visszailleszkedését segítik elő a társadalomba, elsősorban munkát és segélyeket kínálva nekik. A volt drogosokat gyakran a prevenciós programokban és a konzultációs irodákban helyezik el, hogy sorstársaiknak segítséget nyújthassanak - hiszen ezt ők tudják talán a legjobban megtenni. 90 ilyen program működik Hollandiában 45 településen. Figyelembe veszik a kisebbségek beilleszkedési nehézségeit is (közülük pl. a surinami gyarmatról érkezők körében nagy a veszélyeztetettség).

4, Bentlakásos rehabilitációs intézetek. Ezek a rehabilitációs intézetek vagy önálló klinikák vagy pszichiátriai klinikák osztályai. Feladatuk kettős: 1, kríziselhárítás és detoxikáció; 2, elvonókúra. Hollandiában ma 12 ilyen klinika körülbelül 1500-2000 férőhelyet képes biztosítani.

A statisztikai adatok tükrében a holland keménydrogpolitika hatékony, 1980 óta ugyanis nem növekedett az ópiátfüggők száma, 15,1 milliós lakosságból stabil 25.000 fő (minden 1000 lakosból 1,6 kábítószerfüggő), többségükmelyből kb. 8-10 ezer ember Amszerdamban lakik. (Más államokban ezek az adatok sokkal kedvezőtlenebbek, a drogfüggők száma nem stagnált hanem növekedik, pl. Angliában minden 1000 emberből 2,6 kábítószerfüggő). Ennek a csoportnak az átlagéletkora a 80-as években fokozatosan növekedett, 1981-ben még 27 év volt, 1987-ben már 30 év, napjainkban már kb. 35 év. Ugyanebben az időszakban a 22 évnél fiatalabb függők aránya 14%-ról 5%-ra csökkent. Ez azt mutatja, hogy a holland heroinfüggők közé egyre kevesebb fiatal kerül be, egy öregedő csoportról van szó. Ugyanakkor egyes etnikai bevándorolt társadalmi rétegekben (elsősorban a marokkói bevándorlók között) a keménydrogfogyasztás változatlanul súlyos problémát jelent.

Az átlagos heroinfogyasztó Hollandiában - akárcsak más államokban - más drogokat is használ, mint pl. XTC, metadon, alkohol stb., ugyanakkor az Amerikában népszerű crack és PCP Hollandiában nem vert gyökeret. Új fejlemény Hollandiában ugyanakkor a heroinfogyasztás csökkenése mellett a kokainfogyasztás növekedése (hasonló folyamatok másutt is lezajlottak a világon, pl. Amerikában). Egy felmérés szerint Rotterdamban és Amszterdamban minden 10 heroinfogyasztóból kilenc kokaint is fogyaszt. A kokainfogyasztó szociálisan sokkal aktívabb, bár ez az aktivitás gyakran nem a közösségnek hasznos tevékenységben hanem a bűnözésben talál magának kiutat. A nyolcvanas évek végén végzett kutatások szerint a kokainfogyasztás a bűnelkövetések gyakoriságát és valószínűségét növeli. Ugyanakkor a kokainfogyasztók közötti vizsgálatok többnyire a deviáns fogyasztókat vizsgálták, míg van a kokainfogyasztóknak egy jelentős rétege, mely társadalmi problémát nem jelent és rejtve marad a kutatók elől.

A keménydrogokkal kapcsolatos halálozási arány átlagosan 12% a világ legtöbb országában, míg Hollandiában minden 90 függőből 6 halált regisztráltak (6.6%). 1995-ben a drog miatti halálesetek aránya 1 millió/2,4 fő volt, ugyanez az arány a szigorúan tiltó Franciaországban 1mill./9,5 fő, Németországban 1 mill./20 fő. Hasonlóan alacsony a HIV fertőzések száma is más európai és amerikai országokhoz hasonlítva, köszönhetően a hatékony prevenciónak és tűcsere-programnak. Míg az összes megbetegedésen belül a fecskendővel történő HIV fertőzések átlagos európai aránya 39,2%, addig a holland arány ennél jóval alacsonyabb, 10,5%.

8. Könnyűdrogok Hollandiában

A könnyűdrogok kategóriájába Hollandiában valójában csak egyetlen növény, a kender (Cannabis Sativa ill. Indica) és annak származékai (virágzata, a marihuána és szárából kisajtolt gyantája, a hasis) állnak. A kender árusítása kis mennyiségben illegális ugyan, azonban csak kisebb kihágásnak minősül, mely ellen a hatóságok nem lépnek fel. Az árusítás az ún. (hash) coffee shopokban történik, melyek sajátos szubkultúrát hoztak létre Hollandiában az évtizedek során és rengeteg turistát vonzanak évről évre. A koffiehuis intézménye Hollandiában valójában sokkal régebbi időkre nyúlik vissza, mint a marihuána és hasis általános fogyasztásának története: a kettő csak a 60-as évek végén találkozott egymással. A hollandok már évszázadok óta alkoholmentes kávéházakba jártak, hogy találkozzanak barátaikkal, ismerőseikkel.

A hetvenes évek elején egyes kávéházak tulajdonosai eltűrték azt, hogy kisebb mennyiségben marihuánát áruljanak náluk. Ezek a kávéházak hamarosan kialakították a saját "házszabályaikat", melyek többnyire ilyen és hasonló megkötéseket tartalmaztak: "Kemény drogot behozni tilos", "Lopott árut behozni tilos" stb. A holland jogalkotóknak az a törekvése, hogy a könnyű- és keménydrogok piacait szétválasszák, találkozott a kávéháztulajdonosok ezirányú törekvéseivel: ez magyarázza a hatóságok viszonylagos toleranciáját. A legnagyobb konfliktusforrás a kenderszármazákok reklámozásának tilalma volt, melyet a kávéházak megpróbáltak különféle kiskapukat találva megszegni.

Az 1980-as években a coffee shopok száma meredeken emelkedett, köszönhetően a drogturizmus jelentette piacnövekedésnek. A kilencvenes években a növekedés megállt, majd lassú csökkenésnek indult. 1994 októberben bevezették az ún. AHOJG kritérium-rendszert a kávéházak működésének szabályozására:
A = No Advertising. (A reklámozás tilalma)
H = No Harddrugs (Keménydrogok behozatala tilos)
O = No Overlast (nem okozhat zavart a környék lakosságának, pl. zaj)
J = No Youth (18 éven aluliakat nem szolgálhatnak ki)
G = No Big Quantities (max. 500 grammot tárolhatnak ugyanazon a napon)

Azokat a coffee shopokat, melyek valamelyik előírást megszegték, azokat a hatóságok bezárták. Ugyanakkor a központi szabályozás ellenére a helyi hatóságok elég széles hatáskörrel rendelkeznek a coffee shop kultúra szabályozásának területén. Egyes polgármesterek egyáltalán nem tűrnek meg ilyen intézményt a településük területén (főleg kisebb vidéki városokban), míg a nagyvárosokban még a központi szabályozásnál is toleránsabban kezelik a kérdést.

A. C. M. Jansen kutatásai alapján (887 coffee shopot vizsgált meg 1985 és 1989 között) elmondhatjuk, hogy a könnyű- és keménydrogok piacának szétválasztására tett hatósági erőfeszítések eredményesek voltak. Jansen rámutat arra, hogy Amszterdam belső városában a könnyűdrogok kereskedelmének 95%-ka a coffee shopokban bonyolódik le, ahol "éppoly abszurd keménydrogot kérni, mintha zebrahúst kérnénk egy átlagos hentestől". A coffee shopok máskülönben éppolyan változatos és széles skálán helyezkednek el a színvonal, a zenei stílus, a vendégek kora, ízlése és pénztárcája alapján, mint az alkoholt árusító éjszakai bárok. A coffe shop kultúra egy elég jelentős turisztikai-gazdasági ágazattá is vált, mely éppúgy hozzá tartozik Hollandia "nemzeti imagójához", mint a tulipán vagy a szélmalom: nemzeti unikum, a kulturális örökség megőrzésre méltó része.

1990-ben egy konzervatív hetilapban, az Elsevierben egy átfogó riportot tettek közzé a holland coffee shopokról. Az alkalmat erre az egyesült Európa miatti félelmek teremtették meg: a coffee shopok tulajdonosai és vendégei attól tartottak, hogy határok eltűnése káros hatásokkal fog járni. A magazin elsősorban megélhetésük miatt aggódó kiskereskedőkként és nem bűnözőkként kezelte a kávéháztulajdonosokat, és "sikersztorinak" nevezi a holland coffee shop kultúra történetét. A cikk szerint a legtöbb problémát a hatóságokkal nem a mennyiségi limitek átlépése, nem is a kemény drogok árusítása okozta, hanem a reklámozás tilalma. 1990-ben például bíróság elé idézték az amszterdami "The Golden Stamp" nevű kávéház tulajdonosát, mivel a kirakaton kenderlevelet tüntetett fel ezzel a szöveggel: "Amsterdam Hash It". A hatóságok szigorúbb fellépése valójában nem a belső nehézségeknek volt köszönhető vagy a holland drogpolitika kudarcának, mint azt sok rosszmájú külső kritikus állítja, hanem a szomszédos államok (elsősorban Németország) növekvő politikai nyomásának. Az Elsevire rámutat arra, hogy bár a kender miatt terápiás kezelésen résztvevők száma körülbelül 200 évenként, ez a szám nem riasztó és nem is magasabb, mint más államokban, ahol a kendert szigorúan tiltják. Érdekes, hogy a kezelésen résztvevők többsége a tanultabb, módosabb hollandok közül kerül ki (jogászok, újságírók, orvosok, diákok), míg az alsóbb néposztályok köréből viszonylag kevesen jelentkeznek kender miatti panaszokkal. Az Amsterdam Jelinek Center (rehabilitációs klinika) egyik pszichoterapeutája így nyilatkozott a kérdésben:

"Amennyire engem illett, szerintem a hasist és a füvet legalizálni kellene. Nem szabad olyan álszent módon viselkednünk, mint azok, akik szerint egy joint rosszabb mint egy sör és a hasis éppoly rossz mint a heroin. A szülőknek nem kell aggódniuk amiatt, ha a gyerekük időről időre elszív egy jointot; mint ahogy akkor sem, ha néha megiszik egy pohár sört. De mindkét anyag esetében teljesíteniük kell a szülői kötelességeiket és el kell mondaniuk a kockázatokat. Több információ szükséges. Ha tudnak a televíziófüggőségről beszélni, miért nem tudnak szólni a hasisfüggőségről is? Marihuána - ez túl jó ahhoz, hogy ne legyen probléma."

A holland könnyűdrogpolitika azonban éppen ellentmondásos, inkonzisztens, következetlen volta miatt nem tekinthető teljességgel sikersztorinak. A törvényt a hatóságok gyakorlatilag "gumitörvényként" alkalmazzák, és a társadalmi megítélése sem egyöntetű. Jansen találóan "véletlenül intelligens politikának" (accidentally inteligent policy) nevezi a holland könnyűdrogpolitikát, mely alatt azt érti, hogy a bár a holland joggyakorlat hatákonyabban és humánusabban kezeli a problémákat, mint a legtöbb európai ország, azonban nincs összhangban a törvényekkel és a nemzetközi előírásokkal. Ha a statisztikai adatokat nézzük, azok Hollandiát igazolják: a kenderfogyasztók aránya egyáltalán nem magasabb itt a többi Európai ország hasonló adatainál, és egyértelműen alacsonyabb az amerikai adatoknál. Egy 1997-es felmérés szerint a lakosság 2,5%-ka használt marihuánát a legutóbbi hónapban, ugyanez a szám az USA-ban ugyanebben az évben 5,1% volt. (Valószínűnek tartom, hogy ezek az adatok a valóságban mindkét országban magasabbak lehetnek, ugyanakkor tény, hogy Hollandiában kevesebb oka van a használónak titkolózni.)

Cikk kinyomtatása
Hozzászólás a cikkhez
Edit : → 11 December 2015 - 12:34

Ez holand

Dzsoz: → 10 November 2011 - 12:03

Én pedig arra következtetek, hogy más természeti hatásnak köszönhetően mosolyogtak :) Egyébként egyetértek!

Ferenczy Zsolt: → 24 Január 2010 - 19:24

Egy kis érdekesség és tények a holland drogpolitika történetéről és lényegéről.

pusz, J.

Tákolós Peretvás: → 18 Május 2009 - 02:19

Tökéletesen egyet értek veled Klara.

Klara Siebert: → 06 Január 2009 - 12:42

Életem első cikke amit a drogokról olvastam,illetve az első olyan amiben arról olvasok,hogy nem rosszabb a könnyű drogok fogyasztásának az egészségre gyakorolt hatása.Nagyon tetszik a Hollandok liberális megközelítése.Jó magam nem fogyasztok sem alkoholt sem drogot,de mióta Amsterdamban jártam és megtapasztaltam a shopok környékét bizony nagyon "kedvező" képem alakúlt ki a hozzáállásról.Szilveszter környékén voltam ott és bizony elmondhatom,hogy milliónyi ember tartózkodott a városban.A piros lámpás negyedben és a shopok környékén lépni sem lehetett.Csodálatos módon nem tapasztaltam olyan esetet amikor "félnem" kellett volna,vagy az alkoholra jellemzően agresszív megnyilvánulást éltem volna meg.Felszabadult és vidám tömeggel,békésen köszöntötték az új évet.Nem láttam duhajkodást és nem tapasztaltam "rend bontást".Lehet,hogy ez az engedékenység ellentmondásos,de egy biztos a tíltás mindig a törvény megszegésére készteti az embert hiszen amit akar úgy is megszerzi magának.Magam sem értem miért kell a "könnyű" drogok fogyasztását a bűncselekmény kategóriába sorolni amikor ,szerintem az alkohol sokkal nagyobb kárt okoz úgy egészségileg mint társadalmilag.És ha valami,akkor az alkoholízálás teszi igazán agresszívvá ás kontroll nélkülivé az embereket.És ha az alkoholt adó köteles reméknek minősítik éa óriási jövedelmet jelent egy államnak akkor miért nem teszik ezt más országokban is akár"gumi törvényileg" legálissá.Én minden esetben emellett szavaznék.Mitől legális az alkohol és mitöl illegális a könnyű drog?Mind a kettőnek rövid "személyiség" negváltoztató hatása van,de amig az egyik békéssé tesz addig a másik erőszakossá.Át kellene a törvényhozóknak gondolniuk.Biztos vagyok abban,hogy a könnyítéssel sokkal kevesebb alkoholt fogyasztó fiatallal találkoznánk.Ez az én véleményémen minden szépítés nélkül.Ja és még hozzá kell tegyem,rendőröket még Szilveszterkor is alig láttam,akik pedig ott voltak mosolygósak és vidámak voltak.Arra következtetek,hogy urai helyzetnek.

Név : *

E-mail :

Üzenet : *




* = Szükséges mezők